„Mikor megyünk megint?”

Ahhoz, hogy föltehessük ezt a kérdést, szükséges egy megvalósult utazás. A Sárospataki Teológia 3. évfolyama szeptember 20. és 22. között elutazott a mai Horvátország területére, Baranyába és Szlavóniába. A tartalmas, örömteli és fárasztó kirándulásról vasárnap éjjel értünk haza, de hétfőn reggel már ezzel a kérdéssel fogadtak a tiszteletes ifjak: „Mikor megyünk megint?”

A dolog ott kezdődött valahol a távoli múltban két évtizeddel ezelőtt, mikor én is pataki diák voltam, és mostani vendéglátónk is pataki diák volt. Én Borsodból, ő Baranyából. Két évig voltunk csak diáktársak, a barátság azóta tart. Vendéglátónk felesége is pataki diák volt. Egymás mellett ültünk a felszentelésünkkor. Valójában, ha szétnézek, mai baráti viszonyaimban is alapvetően meghatározó az az időszak, a közös iskola. A teológián töltött évek utáni szolgálatban sokakkal azóta is ez adja a természetes bizalmat: összetartozunk, értjük egymást, ugyanaz az értékrend jellemez.

A dolog ott kezdődött nagyon régen, aztán folytatódott a diákévek után. Gyakorta látogattam el Szenn Péterhez és feleségéhez, Vandához és szépen gyarapodó családjukhoz. Otthon érzem magam Harasztiban, és otthon érzem magam Kopácson is. Minden látogatás után ugyanazt kérdezem: „Mikor megyünk megint?” Mert ez az a hely, ahol őszinte az élet. A mosoly is. A gondok is. A gondok megosztása is. A segítségnyújtás és az egymás mellé állás is. Ez pedig – az idő előrehaladtával már látszik – egyre nagyobb érték. Emiatt szerettem volna feltétlenül, ha a tiszteletes ifjúság éppen ide ellátogat. Őszintén szerettem volna, hogy megtapasztaljanak valamit ebből a világból, ami nekem személyesen is olyan sokat jelent.

Része a lelkipásztori felkészülésnek, hogy évről évre meglátogatunk egy határon túli területet, hogy megismerjük az ott élők múltját, jelenét, örökségét, jelenbeli örömeit és gondjait, sajátos mentalitását, életlátását, sajátos közösségi bölcsességét. Nem kötelező ez az elem, kredit sem jár érte. Mégis minden évfolyam megy kiszállásra, mert vagy az évfolyamfelelőse tartja fontosnak, vagy valamelyik tanár kollégánk, vagy maga a csoport, aki kiszállni vágyik. Az előző tanévben a mi évfolyamunkkal Rimaszombatban voltunk Felvidéken, akkor is pataki öregdiák lelkészek vendégszeretete tette lehetővé utazásunkat.

Idén hosszabb utazásra vállalkoztunk. Két kisbusszal nekivágtunk a hosszú útnak, hála a pataki gimnázium készséges igazgatójának, aki kisegített bennünket, és kölcsönadott egy – nem is akármilyen – járművet, hogy utazni tudjunk. Út közben benéztünk Szekszárdra, hogy elmondogassuk Babits Mihály és Liszt Ferenc nevét, majd Pécsre is betértünk, hogy megérezzünk valamit a belváros hangulatából.

Estére értünk Kopácsra, ahol a Horvátországi Református Keresztyén Kálvini Egyház püspöke fogadott bennünket többeket meglepő közvetlenséggel. Saját otthonuk teraszán ülhettünk Kátai Zoltán énekmondó társaságában (aki nem ismeri, keressen rá, és hallgasson bele éneklésébe, hogy érthesse, mekkora élményben volt részünk). Remek papramorgó után remek halpaprikás (kizárólag itt eszem halpaprikást) és remek házitészta (nem zacskóból, hanem tojásból és lisztből sok munkával) teremtettek alapot a beszélgetéshez, énekhallgatáshoz.

Az első este hamar elrepült, a csoport kétfelé oszlott. A nagyobbik részének vendéglátásáért a Horvátországi Pedagógus Fórumnak mondunk köszönetet. A kisebbik csoport – három fiatalember – a korábbi pataki szenior vendégszeretetét élvezhette. Svantner Gergő egy legáció során került kapcsolatba a baranyai és szlavóniai testvérekkel, akkor szeretett bele ebbe a világba, és most segédlelkészként végez itt szolgálatot. Két nappal érkezésünk előtt költözött be a kői parókiába, így nem kis teljesítmény tőle, hogy szállóvendégeket fogadott. Ráadásul megkóstoltatta velük a helyi jellegzetességnek számító burekot, melynek tárgyesete többeken kifogott, a helyiek megengedő, de jóízű derültségére.

A szombat délelőttöt helyi és vendég lelkipásztorok közösségében töltöttük áhítattal, előadásokkal, beszélgetésekkel és ebéddel Várdarócon. Utána egy különös hajózás következett a kopácsi réten (nem elírás, érdemes rákeresni), majd megnézhettük a laskói templomot. 

A szombat estét az előzőnél rövidebbre fogtuk, mert a vasárnap hosszúnak ígérkezett. Három csoportban látogattunk gyülekezeteket. Mindenki részt vett az istentiszteleti szolgálatban, ki prédikációval, ki igeolvasással, imádsággal, vagy az iskola bemutatásával. Az egyik csoport Harasztiban kezdte a délelőttöt, majd Kórógy következett, ahol fehér asztal mellett az Egyházkerület főgondnokával is beszélgethettünk. A másik csoport Bellyén kezdte a körutat, majd Laskón és Várdarócon végeztek szolgálatot ifjabb Csáti Szabó Lajos lelkipásztor gondjaira bízva. A harmadik csoport Pélmonostor után Karancsra ment Hajek János főjegyző úr vezetése alatt. Ez a két csoport a lelkipásztor családoknál ebédelt, így lehetőségük nyílt hosszabb beszélgetésekben betekintést nyerni az ottani szolgálatokba, örömökbe, kihívásokba.

Délután négy órakor mindannyian Kopácson találkoztunk, és közösen vettünk részt az istentiszteleten, majd az azt követő – mint megtudtuk, rendszeres – szeretetvendégségen. Beszélgetéseink alapján hadd kívánjam itt is Isten áldását a büszke dédnagymamákra és nagymamákra!

Indulás előtt még egy órát eltöltöttünk „élménybeszámolóval”. Minden diákunk megoszthatta tapasztalatait. Gyönyörű és óriási templomokat láthattak, vagy éppen imatermeket maroknyi gyülekezetekkel. Ebből azonban nem a lehangoltság következett, mert annál feltűnőbb volt az emberek kedves mosolya, figyelme, vagyis ahogyan jelen voltak az istentiszteleteken. Külön köszönjük, hogy nem szerveztek tömeget az érkezésünk miatt, hanem a valóságba engedtek minket betekinteni. Tudjuk, hogy például Kórógyról sokan hiányoztak a kórustalálkozó miatt, de szeretettel gondoltunk a távollévőkre is, örömmel tapasztalva az aktív gyülekezeti életet.

Köszönet illeti Szenn Vandát és Szenn Lídiát is, akik annyit szaladoztak körülöttünk, hogy a lányok megjegyezhették: lelkészek mellett a feleségek és édesanyák egyaránt futóbajnokok. És köszönet illeti a türelmes gyermekeket is, akik elviselték, hogy a hétvégén a szüleikből kevesebbet látnak a mi kiszállásunk miatt.

Összességében nekem személyes örömöm volt ez a hétvége. Diákjaink tudtak fiatalosan lelkesedni, jól érezni magukat, amikor lazulásra volt idő, de sosem lépték át a határokat. Tudtak pontosak és komolyak lenni, amikor szolgálatról volt szó. Tudtak figyelni, kérdezni, lényeget látni, akár egészen apró mozzanatokat vagy mondatokat megjegyezni. Hazaérve pedig jött az összefoglaló mondat: „Mikor megyünk megint?”

Kedves Püspök Úr! Kedves baranyai és szlavóniai Testvérek! A kérdésünkkel tudjuk leginkább jellemezni azt, ami három napig voltatok nekünk, amit megértettünk belőletek. Köszönjük!

 

Barnóczki Anita

SRTA 3. évfolyamának

büszke évfolyamfelelőse